Hosszú évek tendenciája érett be azzal, hogy a hölgyek kisajátították maguknak a magyar olimpiai érmek kétharmadát. Női klasszisuralom van a hazai sportéletben.

„Hat aranyat vártam, és az az érzés is volt bennem, hogy megeshet az, ami még sosem, hogy mind a hat aranyat nők fogják szerezni. Nos, nyolcat szereztünk és hetet nők hoztak, úgyhogy valami baj van velünk, magyar férfiakkal. Nem tudom mi, de önvizsgálatot kell tartanunk” - mondja a miniszterelnöki száj, félig viccesen ironizálva persze, de azért kellő komolysággal. És a lényegre tapintva, mert ennek az olimpiának tényleg az a nagy magyar tanulsága, hogy a hazai sportélet felett - végleg? - átvették az uralmat a hölgyek (lásd a táblázatot).

Londonban ez még nem volt feltűnő - sőt -, mert valahogyan egytől-egyig beestek a zsákba a férfiak várt aranyai Berki Krisztiántól kezdve Gyurta Danin át Pars Krisztiánig. Sőt, még meglepetés is akadt a Dombi-Kökény kajakpáros vagy épp Szilágyi Áron személyében. De már akkor is látszott, hogy mögöttük vékony a hátország, és bár Áron valami földöntúli bravúrt végrehajtva ismételt, rajta kívül a többiek elfogytak, megsérültek, vagy csak egyszerűen nem volt szerencséjük.

A magyar sportélet zászlóshajói a hölgyek lettek, atlétikában például 1968 után először szállított érmet a gyengébbik nem - Márton Anita szigorú értelemben vett sportteljesítménye az egész olimpia egyik legcsodálatosabb pillanata volt, de Zsivóczky-Farkas Györgyi fantasztikus versenyzésére sem nagyon találni a megfelelő szavakat -, és összességében is az az ember érzése, mintha tőlük függene a honi sport eredményessége. Anélkül, hogy rosszmájúak lennénk, közülük is két korszakos klasszistól: Hosszú Katinkától és Kozák Danutától.

És ezt most, az eufória napjaiban különösen fontos kiemelni. Az utolsó napok vártnál visszafogottabb szereplése - a férfi kajakosok és kenusok például szinte megsemmisültek - ugyan tompítja valamelyest ennek az élét, de a 8 arany még mindig túl szépen csillog ahhoz, hogy elkerülhetetlenül fel legyenek téve azok a kérdések, amiknek pedig bizony fel kell merülniük. Miért van például az, hogy a magyar csapat érmein négy darab sportág (atlétika, kajak-kenu, úszás, vívás) osztozik - de pontot is csak nyolc szerzett a 21-ből -, miközben soha korábban nem látott támogatási összegek vándoroltak az ún. kiemelt sportágak irányába? Miért van az, hogy az úszók Katinkán kívüli része - az ún. csapat, hiszen Katka köztudottan teljesen elkülönülten, kvázi magányos harcosként készült Rióra - a legfinomabb megfogalmazás szerint is maximum a létező legminimálisabb elvárásokat tudta teljesíteni? Miképp lehet, hogy miközben a nők a lehetséges 4 aranyból 3-at nyertek a kajakpályán, a férfiaknak összesen két A-döntőre futotta csak, de éremre például már nem? És akkor arról még nem is szóltunk - fedje is a jótékony homály -, hogy az összkép tekintetében, mondjuk olimpiai pontokban kifejezve ez a szereplés bizony alig-alig valamivel múlja felül a sokszor elátkozott pekingi mélypontot.

Félreértés ne essék: nem akarunk számon kérni senkit. Se jogi, se erkölcsi alapunk nincs rá, és tényleg rossznak tartjuk az irányt, amelyben - hogy is mondta dr. Kiss Gergely? - pörköltszaftos atlétát viselők mondják meg a tutit a fotelból. De azt sem szabad elfelejteni, hogy erre az egészre (és akkor most hagyjuk a 2024-es pályázatot, ami már most bűzlik az igencsak egyedi forrásfelhasználási ötletektől, úgy idehaza, mint külföldön) rengeteg pénz megy el az adónkból, és amikor az ember azt látja, hogy épp azok a legsikeresebbek, akik erre a rendszerre egy nagy kövér nemet mondanak, akkor azért néhány centivel hajlamos feljebb csúszni a szemöldök.

Ahogyan Fábián László sportigazgató mondta: van mit ünnepelni, és lesz mit elemezni. A próféta szóljon belőle.